ANTIOCHIAI THEOFILOSZ, idézetek

“Azt mondod nekem: “Te, aki látod, mutasd be Isten ábrázatát!” Halljad hát, ember: az Isten ábrázata kimondhatatlan és kifejezhetetlen, a testnek szemével nem látható. Mert dicsőségére nézve határtalan, a nagysága felfoghatatlan, fensége el nem gondolható, ereje mérhetetlen, bölcsessége hasonlíthatatlan, jósága utánozhatatlan, s jótékonysága elmondhatatlan.
    Ha fénynek hívom őt, teremtményéről beszélek; ha Igének hívom, az elvét nevezem meg, ha értelemnek hívom, gondolkodásáról beszélek, ha pedig szellemnek, akkor leheletéről. Amennyiben bölcsességnek hívom, magjáról beszélek; ha viszont erőnek, akkor uralmáról; ha hatalomnak, akkor tevékenységéről, ha gondviselésnek, akkor jóságáról, ha királyságnak, akkor dicsőségéről. Ha úrnak hívom, bírónak tartom; ha bírónak hívom, igazságosnak tartom, ha atyának nevezem, mindennek tartom őt; ha pedig tűznek, hívom, haragját említem meg.
    Kérdezed tőlem: “Haragvó-e az Isten”? – Igenis. Haragszik azokra, akik rosszat tesznek, de jóságos, kegyes és könyörületes azok iránt, akik őt szeretik és félik. Az istenfélők nevelője Ő s az igazak atyja, ugyanakkor pedig bírája és büntetője a gonoszoknak.
    Kezdetnélküli ő, hiszen nem keletkezett; változatlan, mivelhogy halhatatlan. Istennek (theosz) azért hívják, mivel mindent saját rendíthetetlenségére alapozott, másrészt pedig a “theein” szó miatt: ez a “theein” tudniillik futást, mozgást, cselekvést jelent, aztán pedig táplálást gondoskodást és irányítást, tehát hogy életet ad ő minden lénynek. Úr, mert uralkodik a mindenségen; atya, mert létében mindent megelőz. Alkotónak, meg Teremtőnek hívják őt, minthogy ő hozott létre és alkotott mindent. Fönségesnek nevezik, mert fölötte áll mindennek, Mindenhatónak, mivelhogy megtartja s átfogja a mindenséget. Az égboltozat magassága s a mélység feneketlensége, meg a földkerekség összes határa az ő kezében van, s nincs olyan hely, ahol megszűnne tevékenysége. A menny az ő műve, a föld az ő létesítménye, a tenger az ő teremtménye, az ember pedig alkotása és képe neki. A nap, hold és a csillagok az ő világítótestei, az időnek, a napoknak és az éveknek jelzésére, az emberek szolgálatára és hasznára. Mindent Isten hívott létre a semmiből, hogy műveiből megismerhető legyen, s így elgondolhassuk az ő nagyságát. Amint az emberekben a szellem nem tapintható meg, hiszen láthatatlan az emberek számára, ám a testek mozgása által mégis fölismerhető; hasonlóképpen Isten sem látható emberi szemmel, gondviselése és művei alapján mégis megpillantható és elképzelhető.
    Mikor valamelyikünk tengerjáró hajót lát a legénységével part felé tartani, nyilvánvalóan úgy véli, van benne kormányos, ki vezeti azt: ekképp kell hát elgondolni Istennek, a mindenség kormányzójának létét is, noha testi szemekkel nem látható, éppen határtalansága miatt.
    Mikor még a napra, a picinyke égitestre sem tekinthet az ember, rettenetes hősége és ereje miatt, mennyivel kevésbé nézhet rá halandó ember Isten kimondhatatlan dicsőségére!
    Amint a gránátalmának a beburkoló héjon belül számos külön fiókja van, hártyával elválasztva egymástól, s így sok-sok mag helyezkedik el benne: úgy az egész teremtést is körülveszi Isten szelleme, s ezt a beburkoló szellemet a teremtéssel együtt Isten keze fogja körül. Miképpen tehát a héjon belül elhelyezkedő mag nem láthatja a burkolaton kívül levő dolgokat, mivel belül van; úgy az egész teremtéssel együtt Isten kezétől körülvett embert sem szemlélheti Istent.
De ezenkívül hinni szoktak az emberek például a földi királyuknak a létezésében, még ha nem is látja őt mindenki: mert törvényei, rendeletei, hivatalnokai, katonasága és szobrai fölismerhetővé teszik. Hát akkor éppen Istent nem vagy hajlandó fölismerni tetteiből és hatalmi megnyilvánulásaiból?
    Nézd csak végig, ember, az ő műveit: az évszakok időszakos váltakozását és a szelek járását; az égitestek ütemes mozgását, a napok és éjek rendezett haladását, a magvak, növények és gyümölcsök tarka szépségét; a négylábúak, madarak, csúszómászók és édesvízi meg tengeri halak fajtáinak sokszínűségét; vagy figyeld meg az állatok nemző és tápláló ösztönét, mely még csak nem is saját hasznukra van, hanem az emberi használatra: aztán a gondviselést, mellyel Isten élelmet készít minden test számára; meg a rendelkezését, mellyel alája vetette az embereknek a mindenséget! Vedd szemügyre az édesvízi források és szüntelenül hömpölygő folyamok árját, s a harmatból, felhőszakadásból avagy záporokból idejében megjövő utánpótlást; az égitestek különféle mozgását: a hajnalcsillag felkeltét, mely előre jelzi a nagy égitest érkezését; aztán a Fiastyúk és az Orion együttestét, a Nagymedvét és a többi csillag körtáncát fönn az égboltozaton, ahol azokat Isten sokszínű bölcsessége egytől egyig saját nevükön szólítja!
    Ez az Isten egymaga teremtett a homályból fényt: ő alkotta a déli szél kamráit s a mélység kincsestárait; a tengerek határait, a hónak és a jégnek tárait; ő gyűjti a vizeket a mélység tartályaiba, ő őrzi házában a homályt és tárja elő az üdítően kellemes, örvendetes fényt a kincseskamrájából. Ő vezeti elő a felhőket a föld végéből s szaporítja a villámokat a zápor idején. Elküldi a mennydörgést megfélemlítésül, de zengését előre jelzi a villámlással, hogy a lélek a hirtelen rémülettől el ne pusztuljon. Még az égből lesújtó villám erejét is mérsékli, nehogy az lángra lobbantsa a földet, hiszen ha teljhatalomban részesülne a villám, szétégetné a földet, sőt a mennydörgés is képes volna teljességgel szétrombolni azt.
    Ő hát az én Istenem: a mindenség Ura, ki egyedül terjesztette ki az eget, és állapította meg szélességét a földnek. Ő kavarja fel a tengerek öblét, ő zendíti meg annak hullámait: uralkodik az ereje fölött, s a habok háborgását lecsillapítja. Ő szilárdította meg a földet a vizeken, s adta neki tápláló szellemét. Az ő lehelete kelt életre mindent, s ha szellemét visszatartaná, megsemmisülne a mindenség.
    Az ő leheletéből beszélsz, te ember, az szelleméből lélegzel: s épp őt nem ismered!?”

Forrás: Vanyó László, A II. századi görög apologéták – Aniochiai Theofilosz I. könyv 3-7. rész