Miért vannak viták a szentháromság körül. Miért fontos ez a kérdés?

Kedves Testvérem!

Megpróbálok a kérdésedre válaszolni. Arra, hogy mi a lényege a szentháromság körüli vitáknak, hisz úgy tűnik, a vitázók mind hisznek az Atyában, a Fiúban és a Szent Szellemben (Szentlélekben), mégis eltérés van. Egyáltalán miért fontos ez a kérdés. Nos, a válaszom:

A viták fókuszpontjában az Isten egyedülisége, egyetlensége áll, ami a törvényben olvasható, mint Isten kijelentése, amit a zsidók is a legfontosabb parancsnak tartanak a Törvényben: “Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet szíved, lelked mélyéből, minden erőddel!” (V.Móz. 6,4-5) Ezt Jézus Krisztus is visszaidézi, megerősíti, mint a legfontosabb parancsolat a törvényben, egy törvénytudó kérdésére (Mk 12,29), amikor megkérdezi, melyik az első parancsolat a törvényben. Minden ezzel ellentétes Istenség, vagy Istenség-elképzelés, idegen. Magyarul idegen istenség, amiről Isten kijelenti, hogy “ne legyenek néked idegen Isteneid én előttem”. (2Móz 20,3, 5Móz 5,7) Tehát vétek, céltévesztés lenne, ha az egyedüli Isten helyett valami másféle istenséget tanítanánk, imádnánk, mást tartanánk Istennek, mint aki az Isten. A vita tehát nem holmi lényegtelen kérdésről zajlik, hanem nagyon is alap dologról, hitünk meghatározó kérdéséről, ami az örök életet is meghatározza, ahogy Urunk ezt imádságban is kérte: “Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Ján. 17.) Tehát lényegében arról van szó, hogy ki is az az Isten, akit imádunk, ki az egyetlen igaz Isten, Akitől kérünk, Akinek hálálkodunk, Akit szeretünk, Akihez járulunk, Akit szellemben és igazságban imádunk, ahogy Urunk ezt tanította. (Ján. 4:23-24) Az Ő igaz megismeréséről, vagy félreismeréséről folyik a vita.

A két dolog – a bibliai tanítás az Istenről, és a szentháromság tan – leginkább abban tér el egymástól, hogy az egyetlen Istent másképpen azonosítja be. A szentháromságtan, egy három tagból álló, egyenrangú, örökké létező, háromszemélyű, de egy lényegű Istenséget állít egy körbe, mint az egyetlen igaz Istent, akitől minden származik, aki örök és nem változik.

Ezzel szemben a bibliai tanítás az egyetlen, örökkévaló, igaz Istent mint egyszemélyűt, változhatatlant, mindenek felett állót, mindennek életet adót, teremtőt Jézus Krisztus Istenében és Atyjában azonosítja, akit Jézus Atyám-nak szólít (lásd Jézus imádságát, vagy a mi Atyánk-ot). Ő az, aki minden életet adott, még Jézusnak is Ő adott mindent. Ő mindenek Ura, forrása, teremtője, az egyetlen. Jézus uralma is Tőle származik, de fordítva nem igaz. Az imádat és az imádság célja is Ő, nem lehet felcserélni. Az apostolok Jézus nevében (ez azt jelenti, hogy mintha Jézus maga imádkozna az Istenhez) imádkoztak az Atyához, az Istenhez, és nem cserélgették: hogy hol Atyához, hol a Szellemhez, hol Jézushoz… A levelek és az Apcsel-ben Péter prédikációja is végig abban a relációban beszélnek, hogy az egy igaz Isten, az Atya támasztotta fel a fiát. Az egy igaz Istenhez, az Atyához mennek, Neki hálálkodnak a Felkentje, Fia nevében. (Ef 3,14) Minden név az egy igaz Istenről, az Atyáról neveztetik (még a Jézus neve is, ami azt jelenti “JHVH megment”) (Ef. 3:15). Márpedig Akiről minden név neveztetik, az a leghatalmasabb Név! Továbbá Jézusnak is ura az Isten (1Kor 11,3), ami a szentháromságban nem áll meg, vagy inkább átlapozós dolog. Azután ott van az is, hogy van olyan, amit csak Isten, az Atya tud és a Fiú nem (Krisztus visszajövetelét és az időszakokat), illetve hogy olyat sosem olvasunk, hogy a Fiú adott volna bármit az Atyának, nem működik oda-vissza a hatalom „cserélgetése”, egyedül az Isten az, aki valóban mindent átadott a Krisztusnak, de a másik irányban soha semmi ilyesmi nem történik (nem is történhet, hiszen mindig a nagyobb áldja meg a kisebbet).

Természetesen az igaz, hogy egy háromsághívő is, és egy bibliai hitű ember is hisz mindháromban: Atyában, Fiúban és Szent Szellemben. De míg az első azt mondja: ez a három valójában egy Istent takar, ezzel ellentétben aki a Biblia szerint gondolkodik, az csak az Atyáról, Jézus Istenéről és Atyjáról mondja azt, hogy az egy Isten. Saját magát Jézus útnak mondta, és ahol van út, ott Cél is van, és a cél nem egyenlő az Úttal (Jn 14,6, Ef 1,3, Ef 4,6). A Fiúról azt mondja (a “fiú” csak rövidítés, valójában az Isten Fiát kellene mindig mondani, és már önmagában ez is fontos): ő az, akit az Isten, az Atya elküldött, elválasztott, felkent, akit arra adott, hogy az áldozat legyen, az Isten Báránya, aki hű volt Hozzá, és végül az egy Isten feltámasztotta és megdicsőítette, főpapunkká tette a mennyben, mindent a lábai alá helyezett (kivéve persze magát), úrrá tette a Saját dicsőségére. Jézus különlegessége, és angyaloktól való nagyobb volta azokban áll, amiket maga az Isten mondott róla (ma szültelek, semelyik angyalnak nem mondta, hogy ülj jobbomra, stb. lásd Zsidó levél 1. fejezet). Jézusnak persze emberré létele előtt is volt létezése, de akkor mint Isten angyala, az Emberfia (lásd Dániel, Énok könyve) volt az Isten mellett, nem pedig valami három-egy-istenség szerepében, örökké létezve. Krisztus Jézusnak volt kezdete (1Jn 1,1, 1Jn 2,13, Mik. 5:2), Istennek viszont nincs kezdete (Zsolt 90,2), Ő mindenek előtti (Ézs 43,10).

És bár a bibliai hitű is hisz az Isten Szellemében, de azt nem tartja az Isten egyik személyének, hanem, ragaszkodva a Bibliához, az egyetlen Isten Szellemének mondja. Az Isten Szellemét nem azonosítja be, mint egy plusz személyt az Istenben, hanem, mint ahogy az embernek is van szelleme, amitől él (mivel az Isten belelehelte az élet leheletét a porba: 1Móz 2,7), az Istennek is van, ami viszont mindent mást éltet. (Jób. 34:14-15) Az Istené “csupán” annyiban különbözik az emberétől, hogy sokkal hatalmasabb, ki tudja árasztani, azzal be tud tölteni (olajhoz, vízhez, szélhez hasonlítja a Biblia), és ami így elvégzi Isten munkáját a hívőkben. Jézus például, amikor gyógyított, Isten ujjának nevezi, vagy máshol az Isten erejének mondja az Írás. Vagy pl. amikor valaki prófétált, akkor is az Isten Szelleme, a prófétaság szelleme volt rajta. Tehát az Isten Szelleme az, ami által az Isten a földön cselekszik, nem pedig egy isteni személy az istenségben. Ez az, ami által az Isten lakik bennünk, ezért is Temploma a hívő teste az Istennek.

Az eltérés tehát a felfogásban, a tanításban és a következményekben van, és ami még ehhez hozzájön, hogy a szentháromságtan jóval az apostoli kor után jött be az akkor már a császárhoz, világhoz bealkalmazkodott kereszténységbe (kívülről, ugyanis a pogányságban voltak már jóval előtte istentriádok), korábban szó sem volt ilyenről. (még a II. század első felében se) A Bibliára csak utólag húzzák rá, erőltetik rá a szentháromságtant (és ehhez sajnos bibliai ferdítéseket és betoldásokat is használtak), de maga a Biblia még magát szót (triász) sem tartalmazza Istennel kapcsolatban, nemhogy egy komplett tanítást erről, mint ahogy viszont pl. a feltámadásról, ítéletről Pál egész fejezeteket tanít. Így, ha az apostolok idejében valaki azt mondta volna, hogy “szentháromság egy Isten”, az apostoloknak elkerekedett volna a szeme, hogy mi ez az új tudomány és valószínűleg elhajtották volna őket, mint tévtanítókat. Pl. János apostol mondja: “mindenki, aki tovább megy és nem marad meg a Felkent tanításában, nem bírja Istent, aki megmarad a tanításban, az bírja az Atyát és a Fiút is, ha valaki hozzátok megy és nem ezt a tanítást viszi, nehogy befogadjátok házatokba, és nehogy köszöntsétek” (2. Ján. 1:9) – Mivel János idejében nem tanított még senki Szentháromságról (II. századtól van csak ilyen), így azt János is újnak mondta volna, olyannak, ami továbbment attól a tudománytól, amit ők tanítottak.

Természetesen még nagyon sok mindent lehetne írni erről. Például azt is, ami talán még fontos, hogy a háromságtan elválasztja a hívőket Krisztustól, mivel valami távoli háromságot hirdet, amiben az Atya egy a fiúval. Viszont nem látja meg, hogy ez az egység Krisztus és az övéi között is fennáll, ahogy az Úr imádságában ez benne is van. (Ján. 17) Nem akármilyen egység ez, hanem testvéri közösség Jézussal, aki nem szégyell bennünket atyjafiainak (azaz testvéreinek) mondani, aki az elsőszülött sok testvér közül, akivel ugyanattól az egy Istentől vagyunk mind mi, a megszenteltek, mind Jézus, a megszentelő. Istennel nem vagyunk, nem lehetünk testvérek, Ő mindenkor Atyánk, Teremtőnk. A Felkenttel azonban testvéri kapcsolatba kerülhetünk, ha hozzá hasonlóan újonnan születünk ugyanattól az Atyától, hiszen hozzá hasonlóan mi is teremtmények vagyunk. A háromság tehát elválasztana, elködösítene, egészen máshová helyezné a hangsúlyokat, és félre vinne az igaz Isten ismeretétől.

Remélem kielégítő volt a válaszom.

Kiegészítés:

Ezekhez még hozzátartozik, hogy sok templom ormán (lásd pl. a Ferenciek terén lévő templomot), vagy belsejében megfigyelhető, hogy a szentháromságot a mindent látó szemmel, Hórusz szemével szimbolizálják, ami az okkultban és a szabadkőművességben fontos jelkép. Elgondolkodtató az a tény, hogy ez a jelkép a pogány bálványimádó vallásokból származik, mivel azokban is számtalan istentriád létezett. Ha a szentháromság ezen jele (márpedig Isten azt is megtiltja, hogy őt kiábrázoljuk) az igaz Istent szimbolizálná, miért használnák pont az olyan idegen vallások, amelyeket nem az igaz Isten hozott létre, hanem inkább az Ellenség? Vagy miért öltené pont az az “egyház” magára ugyanazt a jelképet?